A cipőboltos

Mindig laza és úri-hölgy,
bár kopaszsága férfias,
és boltja olyan ó-retró,
kirakata nem trendi, üres,
homályos is, mint a hold,
polcokon cipők dohosak,
hiába ma kerültek ide,
vevők nála mindig okosak,
mégsem fogy el semmi se,
Cipőbolt, hol az új is régi,
ízlése, mint a boltosé
múlt század-béli, eleji.

Az ajtón ez áll - Akció
de a papír gyűrött cetli,
hiába vált be ez 50 éve
már nem veszi észre senki.
Évben kétszer betéved,
régi-vevő, a nyugdíjas
néha rendel is, ha lehet,
meg is jön a csatos, szíjas,
a gyászjelentéssel fizet.

Tél

A varjak elhagyták a határt,
a hófedte szűzies tájat,
hófelhők előtt a csapat madár
keresi a csupasz fákat.

A tél sarkantyúja tomporba vág,
éles foka ujjbegyet fagyaszt,
hótakaró, a hideg fehér sár,
földet borítva tavaszt fakaszt.

Szúrós szél most pihen nyugton,
a jeges tavak felszínén,
a csend öl Napot, hogy bukjon
le gyengén, a házak tetején.

Türannosz és Gorgó

Türannosz kezdetekben torzó,
így szólt morcosan;
- Te Gorgó, Adj nekem fület,
hogy hallhassam hangodat -,
és füleket kapott, nagyokat.
- Te Gorgó, adj nekem szemeket,
hogy csodálhassam arc-éled -,
és kapott nagy árja szemeket.
Te Gorgó adj nekem orrot,
hogy szagolhassam illatod -,
és két lyukú orrot kapott.
- Te Gorgó, adj nekem lábat,
hogy elérjek messzi tájat
és kapott két kurta lábat.
- Te Gorgó, adj kezeket nekem,
hogy segíthessek, ha elesel -,
és kapott két nagy kezet.
Mikor Türannosz hallott
Gorgó gonosz tetteiről,
látta milyen szörnyű csúfság,
érezte bűneinek illatát,
elment Poliszba szónoknak,
kezével törvényt kőbe vésett,
és Gorgó ellen, bőszített népet.

Türannosz és a hála
nem jár kéz a kézben,
polisz politikája,
a hűségben nem mérce.

Valahol...

Valahol egy távoli torony nevet,
üres szobában harsány zene szól,
csak ismételni tudsz egy nevet,
mikor válladra vesz a távol.

Valahol egy toll tintával rongál,
siket diáknak magyaráz a kéz,
hátára fordult az egész világ,
tejútra csöndben csordul a méz.

Valahol létezik az elképesztő,
varázsló is csak egy polgár,
mikor parasztot ér ébresztő,
csírázik a narancs pohár.

Városi fény

Színes szavakkal festek,
tollfehér, cián és sárga
szivárvány keveredve
novellába.

Színes betűkkel álmodom,
kék, zöld és pompadour
ékesedik a lapokon
céltalanul.

Színes mezőket csodál,
türkiz, ánizs, és ciklámen
szirmok között árván
reménykedem.

Színes lelkek szürkülnek,
beton, aszfalt és acél
hevül szememen ülve
városi fény.

Hűtlenség nélkül

Szennyezett a levegő, a lélek, a DNS
bátor buták haszna veszteget,
az előcsarnok sötét, a padló szederjes,
a könnyes gondolatok festik meg.

Korban a grafit, végtag fogból
magazint mutat, ez a divat
metsző a nyomás nyúlós estje,
talán minden élet vesztegetve.

Ragaszkodó sűrű buja teste
a kétdimenziós modern eleje,
tengerivel vágott nyílt fájdalom
ébredező embereknek oltalom.

Kül-falusi házak csendjében
zajos a virágzat növése,
mint elevenszülő herbárium,
így kólint fejbe ős-breviárium.

A második gyerek után testes mag,
szakadó köröm és átható szag,
süvítő motor humora hegeszt
álomba gondzabáló lelki ereszt.

Az érintés istenét élve ölve
kezekbe vert szögekkel keresztre,
hogy harmadnapon legyen feltámadás,
a papírok, válásszagú egyezmények.

Megcsalatás nélküli hűtlenség,
az ujjbegyekből eltűnik a körömvirág
átható, ártalmatlan illata,
Nem javuló kornak, koromba írt szaga.

Nézőpontok

A földünk nézőpontokat rejt,
az idővonal már nem vízszintes
csak süllyed a múlt lejjebb
dőlnek szögek és ívek,
mint depresszióra ítélt karakterek,
a szomszéd a gerendán lógott,
fejében a metál elhallgatott
s kárt okoz a csendje,
egyik oszlopban a veszteség
másikban, az amit teremt,
de ez csak egy nézőpont
ezzel a padlás is tele.

ROBERT HASS: A háború után és előtt

Reggel futottam, eső esett. Késő délután -
középkori a városi táj, feljegyeztem ma
olvassak lengyel történelmet, volt is egy nő
akire gondoltam; hangulatos, eső-edzett
gondolatom szeszélyes - késő délután,
napnyugta felé, ahogy sötétedett az ég,
a fény feljött, és a harangok nádasként susogtak.
Halálos ötlete a szürkületnek, jegyzeteim felett
felhők tömegesen rándultak
messzi mezők felé. Szempillák hölgye,
hallasz? Fehérség, vidra testű
a reggeli köd, borostyánszínű dörzsölés
és bőröm bája, meghallgatsz? Harsogom feléd,
„A szabadság hajnalának kora”, Millenniumi gond újra.
Amikor futottam, esett. A fekete madarak telepedtek le
a nádasban levő klánnal verekedve, és fény jött.
Első a sötétedés, majd fény. És ebből a tiszta tűz.
Honnan származik? kinek szennyezése
a ragyogás, ami a fű áztatott szagából is árad,
a lebegő, hatalmaskodó, rét-fény-félhomály
fénye, amely sötétebbé teszi a nehéz fejű virágokat
a vad sárgarépa, ebből a semmiből
felborul, a horizonton lévő medencék felszakadnak,
a felhők alsó részének tüze: rózsaszín láng,
vörös láng, cinóber, lila, mélyebb lila, sötét.
Lehet, hogy a szamár savanyúságát a levegő lehúzza
a fűből füzér édességét, a kissé
mániákus pálmák a szövet szakításhoz visznek
a csendtől a tolvajokhoz, így az éjszaka
ha azt akarja, akkor koldus lesz az ajtóban,
ahol ha nem kínál tejet és árpát
az isten megcsonkított figurájához; a kút lesz a hibás,
a növények elszáradnak a mezőkön. A keleti utakon
a gyerekek ismerték a történetet, amit a nyár nyom,
mert nem tudta elrejteni a Szüzet és a Gyermeket,
amikor Heródes vadászai messze jártak.
Gondolj: az éj az isten a koldus édes tejet iszik.
Szürke szakáll, szűk szárak, a szem a szemben
idióta, elviselhetetlen, megvetett a száj vendége,
olyan, mint csecsemő, aki sír és szopik és sír
és megáll, hogy kapjon levegőt. A mellbimbó csillog,
az a rózsaszín vakarcs. Én szívni fogok,
az egyszeres mormogó megvilágításban
a mezők miatt, mielőtt a nap leesne
a fekete vonat átlép az emberi lét határán
egy országba a szabadság hajnalának korában.
Tucat teherautó jön messziről, tele gyógyszerrel
és a legújabb csodákkal, étkekkel.
A háborúnak vége. Vannak csillogó csontok
a napfényes mezőkön, repülők énekében,
és éhes dedek könyörögnek csokoládé ösvényeket.





ROBERT HASS - Between the Wars

When I ran, it rained. Late in the afternoon—
midsummer, upstate New York, mornings I wrote,
read Polish history, and there was a woman
whom I thought about; outside the moody, humid
American sublime—late in the afternoon,
toward sundown, just as the sky was darkening,
the light came up and redwings settled in the cattails.
They were death's idea of twilight, the whole notes
of a requiem the massed clouds croaked
above the somber fields. Lady of eyelashes,
do you hear me? Whiteness, otter's body,
coolness of the morning, rubbed amber
and the skin's salt, do you hear me? This is Poland speaking,
“era of the dawn of freedom,” nineteen twenty-two.
When I ran, it rained. The blackbirds settled
their clannish squabbles in the reeds, and light came up.
First darkening, then light. And then pure fire.
Where does it come from? out of the impure
shining that rises from the soaked odor of the grass,
the levitating, Congregational, meadow-light-at-twilight
light that darkens the heavy-headed blossoms
of wild carrot, out of that, out of nothing
it boils up, pools on the horizon, fissures up,
igniting the undersides of clouds: pink flame,
red flame, vermilion, purple, deeper purple, dark.
You could wring the sourness of the sumac from the air,
the fescue sweetness from the grass, the slightly
maniacal cicadas tuning up to tear the fabric
of the silence into tatters, so that night,
if it wants to, comes as a beggar to the door
at which, if you do not offer milk and barley
to the maimed figure of the god, your well will foul,
your crops will wither in the fields. In the eastern marches
children know the story that the aspen quivers
because it failed to hide the Virgin and the Child
when Herod's hunters were abroad. Think: night is the god
dressed as the beggar drinking the sweet milk.
Gray beard, thin shanks, the look in the eyes
idiot, unbearable, the wizened mouth agape,
like an infant's that has cried and sucked and cried
and paused to catch its breath. The pink nubbin
of the nipple glistens. I'll suckle at that breast,
the one in the song of the muttering illumination
of the fields before the sun goes down, before
the black train crosses the frontier from Prussia
into Poland in the age of the dawn of freedom.
Fifty freight cars from America, full of medicine
and the latest miracle, canned food.
The war is over. There are unburied bones
in the fields at sun-up, skylarks singing,
starved children begging chocolate on the tracks.

Kulináris szobor

Nem mondhatok sokat a Napról,
csak hogy borsónyi képe
egy pohár vízben
nem bántja a szemed sem
Árnyékod felzabálja a csillagot

A halászat sós keserve laktat
csak az egészség számít
egy tányérban a pikkely
nélküli kulináris szobor
már nem szaporodhat ikráival