Maga az élet

Testek száradó szagától
izzó morcos világ
dolgos kezektől gyászol
sírhelyen a virág.

Mázas ős-felhők feletted
repedések habja
eső szagra felébredhet
az éj sötét kardja.

Szorítva ölel erős fény
vakít zajos kedvet
talpad alá vetett árnyék
növeszt sötét tervet.

Élet maga az négyel fel
elnyúlt piszkos érvekre
kihűlt ágy várandó vegyjel
köt meg véges évekre.

Csigák csóri türelmével
virtuál' a gazdag világ
banális bús az eskütétel
búcsú sem mért karát.

Hegyek

Hegyek tanítanak alázatra
és lélegezni jól beleharapva
tél végi fák égetik a Napot,
a hegyoldal köbméteres páca
illó anyagból káromolva
csak a halak pihennek árral
a patak dohogva dolgozik
az éjszaka sem tud kárt tenni
csak a fényt győzi le.

Ateisták hite

Annyit beszéltek Istenről,
már létezése nem kérdés,
mint a halott rémálma,
vagy katona kényeztetés
a lövészárokban.

Már csak félelem hallgat,
nehogy elszóld magad,
hiszen létezik nyoma,
mint a föld árnyéka,
arcod a kifordított Ó,
vagy az imádkozó sáska
a megrögzött káromló.

Mégis, ismered az utat,
boldogságod a szegénység
és hit a gazdagságod alanya,
addig melletted söprik be
Júdásnak járó aranyat.

2019.

Ne várd

Ne a sötétségtől várd a címet,
mikor a fény vakít el,
láttasd a látomásokat,
s álmodj álmokat.

Az új híd korlátja koros,
kiszáradt mederben
lesz lábunk poros,
fullasztó félelemtől.

Álom porcsinja irritáló,
magasból ablak világít,
a tó biográfiájától
oly költőien giccs.

Zsolozsma feszít

Éppen újabb hazugságok készülnek,
és a polgári püspök megszenteli,
mint hidat generációkon át,
zsebében morzsol aranypénzt,
hogy kisfiúkon tegezze magát,
felfelé fordulva morogja az igát.

A zsolozsma feszít élő sínpárt,
zakatolja a múltba vesző napot,
frászt kapna, ha Isten szólna hozzá,
tréfálkozókat korbácsolva
tagadná meg a hit arany tojását,
prédikálva szaftos ebédet, vacsorát.

Még elvárja a jót és majd a címet,
jövőbe vesző hitetlenekkel szidva,
 küszöbét is koptatva a jólétének,
szomszédban csordogáló kurvák
szomjat oltó férfierő forrás
elég, hogy színe ágakon végezze.